A Wosinsky Mór Múzeum 2026 nyarán tervezett feltárást végzett egy 17. századi, a török hódoltság alatt a Balkánról felhúzódott – a korban rácnak nevezett – népesség által lakott település helyén, Gyulaj község határában, a Gyulaj Erdészeti és Vadászati Zrt. erdőterületén és támogatásával. A munkálatokat a szekszárdi múzeum dolgozói, a Pécsi Tudományegyetem néprajz szakos hallgatói és helyi önkéntesek végezték. Az ásatást K. Németh András vezette, helyettese Szőts Gellért volt, munkatársaik voltak K. Tóth Gábor régész és Máté Gábor etnográfus.

Az erdős területen fekvő lelőhelyen a régészeti korú jelenségek kiváló állapotban maradtak meg, ennek köszönhetően az egykor félig földbe mélyített építmények helye szabad szemmel máig is felismerhető. A lelőhely kiterjedésének pontosításához az is hozzájárult, hogy az Envirosense Hungary Kft. – a Pazirik Informatikai Kft. közvetítésével — rendelkezésünkre bocsátotta a területről készült, légi-lézeres felmérésekből generált domborzatmodellt, amely megkönnyítette a szórt jellegű település egyes építményeinek terepi azonosítását.

A feltárásra két, egymás közelében fekvő, félig földbe mélyített jelenséget választottunk ki. Az első egy földbe mélyített, három kemencéből álló kemencebokornak bizonyult (1. kép). A három kemence sütőfelülete nem ugyanazon a szinten nyílt, és a szájuk előtt is több hamus, kormos réteget figyeltünk meg, ezért bizonyosan nem egyidőben működtek, hanem egymást követően voltak használatban. Az utolsó – legmagasabban fekvő – kemencének négy sütőfelületét tártuk fel, azaz egymás után háromszor újították meg, újabb és újabb agyagréteget tapasztva a korábbi sütőfelületekre (2. kép). A kemencék szája irányában két, munkagödörként meghatározott szabályos mélyedést találtunk. A földbe ásott kemencéket valamiféle tető is védte, erre utal két nagyobb, az ágasfák helyét jelző oszloplyuk. A sütőházként, „nyári konyhaként” meghatározott jelenség betöltésében néhány, a 17. század első felében vert pénzérme mellett borotvaszerű tímárkést (3. kép), kétágú villát (4. kép), több bicskapengét, valamint számos balkáni jellegű fazéktöredéket találtunk (5. kép), de néhány mázas magyar és török edénytöredék előfordult. A kemencékben valószínűleg nemcsak kenyeret, de egyéb ételeket, mindenekelőtt húst is süthettek.

A másik feltárt épület félig földbe mélyített, lapos aljú, kisebb méretű, 4,8×3 méter alapterületű, belső osztás nélküli veremház volt (6. kép). Középtengelyében nem találtunk nagyobb ágasra utaló oszloplyukakat, a tetőt a sarkokon álló oldalágasok tarthatták, ezek helyét négy oszloplyuk jelezte. A ház egyik keskeny oldalán aszimmetrikusan (tehát nem középen) elhelyezett bejárat nyílt (a sütőház irányába), amire egy kb. 60 cm széles, enyhén emelkedő rézsű utalt. Az épület padlóján kemencét nem találtunk, csupán két keskeny, hosszúkás, átégett oldalfalú tüzelőhelyet (valamint egy harmadik földbe mélyített, de ki nem égetett gödrét).

Az egymás közelében feltárt veremház és „konyhája” valószínűleg összetartozott, egy gazdasági egységet alkotott. A közelben több hasonló, szintén két-három földbe mélyített építményből álló jelenségcsoportot figyeltünk meg a felszínen. A balkáni népesség itt tehát – késő középkori falvainktól eltérően – nem utcás és telkes kialakítású falvakban lakott, hanem szétszórt, „tanyaszerű” elrendezésben.

A hódoltság kori balkáni eredetű népesség falusias települései az utóbbi években kezdenek előkerülni Dél-Magyarországon, különböző megelőző feltárások során. A mostani ásatás különlegessége, hogy a kutatás tudatosan irányult a balkáni népesség falusias településére. Az erdősültségnek köszönhetően a lelőhely kiválóan megőrződött, így lehetőség van a településszerkezet vizsgálatára és akár további, célzott feltárásokra is.